Annak, hogy problémás a kapcsolatod egy másik emberrel, számos oka lehet. Legalábbis látszólag. Lehet, hogy seggfej. Lehet, hogy Te viselkedsz seggfejként vele. Lehet, hogy túl sokat akar Tőled. Lehet, hogy túl keveset. Az is lehet, hogy teljesen eltérő az értékrendetek. Vagy talán az irány nem azonos, amerre haladni akartok az életetekben. Vagy az irány hasonló, de az utazás módjáról nem azonos az elképzelésetek.

Egy valami biztos: gáz van köztetek. Az az érdekes a dologban, hogy a konfliktus létrejöttéhez még csak nem is kell az, hogy a másik ember aktív résztvevője legyen az életednek. Lehet ő valaki, akivel együtt éltek (vagy nem együtt, csak egymás mellett), lehet lazább, nem napi szintű a kapcsolatotok, lehet egy egyszeri találkozás, amely komoly konfliktushelyzethez vezetett, de lehet a másik ember akár halott is. Így is lehet konfliktusod vele. Sokaknak van is.

Rengetegen élik frusztráltan, görcsösen az életüket amiatt, hogy konfliktushelyzetek sorozatát élik meg olyan emberrel, aki életük részese. Mások pedig pont azért sajnálkoznak folyamatosan, mert valaki, aki az életük része volt, már nem az. Vagy nem úgy az, ahogy addig.

Sokféle konfliktust élünk meg emberi kapcsolatainkban, valójában azonban mindegyiknek ugyanaz a gyökere.

Amikor az életed egyik szereplőjével való kapcsolatodra gondolsz, felvillan egy kép előtted. Ő a párom. Ő a kollégám. Ő az édesanyám. Ő a barátom. Ő az ismeretlen idegen, akivel most találkoztam először – és talán utoljára. Felvillan egy kép, és hozzá rengeteg jelző, amivel a kapcsolatotokat le tudod írni. A képben benne vannak az érzéseid, a tapasztalataid, az élményeid, a társadalmi koncepciók (mert minden kapcsolat egy szerepkör, amelyre bőven akad általánosító, sokszor igaz, sokszor hamis sablon), és a jelenlegi lelki állapotod hatásai is.

Amikor konfliktushelyzetbe kerülsz, vagy tartósan abban maradsz, akkor a szenvedésed fő oka az, hogy a kapcsolatról alkotott képed ütközik a valósággal. Vagyis az okozza a problémádat, hogy nem annak képzeled a kapcsolatodat, mint ami az valójában. Mondhatnám azt is, hogy többet vársz el a másik embertől, mint amit ő ad neked, és legtöbbször tényleg erről van szó, de nem mindig. Gyakran előfordul olyan is, hogy nem is többet, hanem mást vársz, vagy máshogyan vársz valamit.

Elképzelted, hogy életed párjával minden egyes dologban egyet kell értenetek. Nem jött össze, ezért rendszeresen veszekedtek. Elképzelted, hogy a gyerekednek azt az utat kell járnia, amelyet Te megálmodtál neki. Más úton jár, ezért vádolod. Elképzelted, hogy a szüleidnek, a barátaidnak, a kollégáidnak a Tiéddel azonos értékrendet kell vallaniuk. Nem ezt teszik, ezért éles konfrontációba keveredsz velük. Elképzelted, hogy az idegen számára, akivel elintéznivaló ügyed akadt, pont annyira fontos a Te ügyed, mint számodra. Rájössz, hogy nem az, ezért agresszívan vagy kétségbeesetten reagálsz a tapasztaltakra.

Szenvedsz, mert olyan dolgokat képzelsz bele a kapcsolatba, ami nincs ott. Vagy jelenleg nincs, vagy soha nem is lesz. Pedig nem olyan bonyolult ez, csak egy valamit érdemes megértened.

Amikor évekkel ezelőtt összeomlott az életem, sokat sétáltam. Ez a meditáció egy formája volt számomra. Önmagam keresése, addigi életutam megértése, és a világgal való kapcsolódási pontok megtalálása. Újra, vagy talán most először igazán. Mert éreztem, hogy valahol letértem az utamról, és ezért senki más nem felelős, csak én.

Az egyik sétám során a világgal való kapcsolatom megtalálása érdekében egy játékot kezdtem el játszani. A játék egyszerű, és talán neked is érdemes kipróbálnod. Elkezdtem keresni, hogy mi a közös bennem, és azzal, aki éppen szembejött velem.

Aztán az embereken kívül az állatokkal, majd a tárgyakkal is kerestem a kapcsolódási pontokat. Az az érdekes – legalábbis eleinte érdekes volt, utólag már egyáltalán nem meglepő –, hogy kivétel nélkül mindig meg is találtam a kapcsolatot. Lehetett az bármi: egy külső vonás, egy viselkedési minta, egy átélt szituáció, vagy egy a saját életemre vonatkoztatott asszociáció. Mindig volt valami kapcsolódási pont.

Aztán elment előttem egy busz. Na, ezzel most mit kezdjek? – szólalt meg a belső hangom, mert egy busszal közös tulajdonságot keresni egyesek számára pszichiátriai kezelést igénylő, mások számára finoman megfogalmazva is furcsa jelenség. Számomra viszont nem volt az, és egy pillanat múlva már nem is volt kérdés, hogy mi a közös bennem és a buszban. Az emberi kapcsolataim.

Igen, bármilyen elvontnak is tűnik a hasonlat, az életünk során felépített és megszakított emberi kapcsolataink pontosan úgy működnek, mint a buszon való utazás. Vannak, akikkel együtt utazunk a buszon, és közülük a legtöbben csak egyetlen vagy néhány megállóra tartanak velünk. Nagyon kevés az olyan ember, akivel a végállomásig együtt utazunk.

Mégis sokan görcsölnek amiatt, hogy akivel csak egy rövid szakaszon hivatottak együtt utazni, azt magukkal rángassák a teljes útra, vagy ha valamiért már leszállt az illető (aminek mindig oka van), akkor a hátralévő útjukat azzal töltik, hogy keseregnek miatta.

Pedig nem kell mindenkivel a végállomásig együtt utaznod. Nem is lehet. Vannak, akiknek annyi a szerepe az életedben, hogy egy-egy megállót együtt utazzatok, és a tapasztalataitok által többé válva külön folytassátok az utatokat. Van, akivel nem kompatibilis az egész életed, csak annak egy szakasza. Vagy még az sem kompatibilis, de pont ebből tudsz sokat tanulni önmagadról és az életről (feltéve, hogy az önsajnálat helyett hajlandó vagy tanulni a tapasztalataidból). Ha az ilyen emberrel való kapcsolatodról olyan képet alkottál a fejedben, ami egy teljes útra szól, akkor keményen konfrontálódni fogtok. Nem egyszer, hanem sokszor, mindaddig, amíg valamelyikőtök le nem száll a buszról.

Nem jó, mert a fejedben lévő kép egy olyan útitársat ábrázol, aki nem létezik. Ideális útitársat, akivel mindig egymás mellett ültök a buszon, egyikőtök sem rontja el a másik hangulatát egy szellentéssel, és soha nem könyököltök oda a másiknak véletlenül vagy szándékosan. Ilyen útitárs nincs. A fejedben igen, ott létezik, de a valóságban nem.

Nagymértékben javíthatsz az emberi kapcsolataidon, ha egy picit körbenézel a buszodon. Biztos, hogy aki már régen leszállt, azt vissza kell rángatnod? Biztos, hogy aki csak egy-két megállóra tart veled, attól sokat kell elvárnod? Biztos, hogy akikkel hosszan együtt utazol, azokkal teljesen kompatibilissé kell válnotok? Nem lehet, hogy csak egy picit távolabbi ülőhelyre kell átülnöd, mert nem szomszédos ülésre szól a jegyetek? És ha valakivel egymás mellett ültök, de az orrod alá engedte a bűzét, akkor nem lehet, hogy csak meg kéne tanulnod lehúzni az ablakot?

Sokat görcsölünk olyanon, ami nincs. Nincsen hibátlan útitárs. Nem mindenkivel kell egymáshoz közel ülnünk. Nem mindenkivel kell folyamatosan egymáshoz közel ülnünk. Nem mindenkivel kell együtt utaznunk. Nem érdemes azután nézelődni, aki már leszállt. És az sem biztos, hogy éppen a jó buszon utazunk. Azon a buszon, ami arra megy, amerre tartani szeretnénk, és azokkal az emberekkel, akikkel együtt akarunk utazni.

Ahhoz, hogy az életed ne szorongásból és sajnálkozásból álljon, érdemes végignézned a buszod utasain. Ki az, akinek a közvetlen közelében szeretnél ülni? Csak néhány ilyen ember lesz. Ki az, akivel tökéletes, ha picit távolabb ültök egymástól, és időnként beszélgettek? Ők már többen vannak, de ha őszinte vagy magaddal, belőlük is kevesebb van, amint amennyi kapcsolatot jelenleg őrizgetsz. Ki az, akivel átmenetileg kénytelen vagy együtt utazni, ezért a következő megállóig harc helyett a békés egymás mellett élést érdemes választanod? Ilyen embert is találni fogsz a buszodon, és a kulcsszó itt az átmenetileg. Mert az elengedés nehéz ugyan, de van, akit káros megtartanod az életedben.

Mindig is lesznek nemkívánatos felszállók. Mindig lesznek olyanok is, akiknek egy megállóra volt csak helye a buszodon, és a következőnél érdemes letessékelned őket onnan. Nem haraggal, hanem megértve azt, hogy a kapcsolatotok többet már nem tud adni neked, csak elvenné a lelki békédet. Ha pedig magától szállt le valaki, akkor érdemes megértened, hogy annak oka volt.

Mindig lesznek olyan útitársaid is, akikkel nem a közös utazás a gond, csak az ülőhelyetek távolsága nem megfelelő. Ők azok, akik számára fontos vagy, és fontos is maradsz mindig, de olyat vársz el tőlük vagy velük kapcsolatban, ami nincs benne a kapcsolatotokban. Soha nem is volt benne, csak Te hitted azt.

És mindig lesznek olyanok is az életedben, akik megpróbálják más irányba téríteni a buszodat. De ez a Te buszod – a Te életed. Te döntöd el, hogy mi legyen az útirány. Senki más nem mondhatja meg, hogy merre utazz, mert senkinek sem joga, sem alapja nincsen arra, hogy egy másik ember életével rendelkezzen.

Jelöld ki az útirányt: ez a busz Sopronba megy. Akinek tetszik, maradjon, akinek nem, az most leszállhat. Aki Békéscsabára akar menni Sopron helyett, az keressen másik buszt magának. Aki nem támogat a céljaimban, hanem másfelé akar téríteni, annak nincs helye a buszomon. Ha tetszik a cél, maradj, és tanuljunk meg együtt utazni. Ha távolabbi ülőhelyre szól a jegyed, maradj távolabb, ha egymás mellett ülünk, akkor pedig ne könyököljük le egymást rendszeresen. Aki pedig leszállt, azért vissza nem megyünk, és nem is nézegetjük a visszapillantó tükörben.

Így is lesznek konfliktusok. Mindenképpen lesznek. Emberek vagyunk, hibázunk, de emberi mivoltunk egyik legnagyobb lehetősége pont az, hogy képesek vagyunk javítani a hibáinkon. Képesek vagyunk megváltoztatni az életünket, és egyik pillanatról a másikra változtathatunk a hozzáállásunkon. Mert ezen múlik minden. A hozzáállás a lényeg.

Tedd széppé az utadat. Oszd ki az ülőhelyeket az útitársaidnak, mert a Te buszodon az irányt is és az ülésrendet is Te határozod meg. Legyen olyan, amilyennek szeretnéd, hogy legyen.