Bizalmatlanság és féltékenység
Kevés érzelmi zavar tud olyan fájdalmas, lassan gyógyuló és mély sebet ejteni, mint a féltékenység. Szinte mindenkit gyötrő befolyása alatt tart ez a „zöld szemű szörny”, vagy ha nem is éppen a féltékenység, de annak rokonbetegsége, az irigység.
Már maga a szó is igen kifejező – egyrészt utal valaminek vagy valakinek a féltésére, és sugall egyfajta beteges félelmet, aggodalmaskodást is amiatt, hogy valakit, valamit elveszíthetünk. Olyannyira szerves részévé vált az emberi természetnek, hogy a legtöbben úgy gondolkodnak felőle, ha valaki nem féltékeny, akkor az már nem is szeret. E szenvedélyes érzelmet sokan a szeretettel azonosítják, s csak akkor tekintik hitelesnek a társuk szeretetét, ha az féltékennyé tehető. Természetes emberi magatartásformának tekintik, korra, rangra való tekintet nélkül.
A féltékenység érzése majdnem minden emberben állandó, csak annak tárgya változik az idő múlásával. A kisgyermek a testvérére féltékeny, egyes szülők a gyerekeikre, akik több szeretetet kapnak házastársuktól, mint ők. Mások a kollégáik előmenetelére, sikeres kiállásukra, keresetükre irigyek. Féltékenyek a majdnem házasok, mert partnerük nem vállalja az elköteleződést, és ugyanez az érzés marja a házasok lelkét is, mert a révbe értek gyakran ki-kitekintgetnek a kapcsolatból.
Az irigység még öregkorban sem hagy nyugtot az embernek: egyesek aktív éveik eredményeinek sorolásával kívánják idős társukat lekörözni, mások gyermekeik sikerének mezében kelnek versenyre. Sőt, az otthonokban élő idősek is féltékenyek egymásra, ha például a szomszéd ágyon fekvő idős több figyelmet, gondoskodást, jobb ellátást kap.Még az önzetlen életre törekvőket is irigységre hangolja parancsoló tekintetével a zöld szemű szörn
– Már megint késtél öt percet! Kivel voltál? – förmed rá a feleségére a férj, aki mindennap feljegyzi, pontosan hány óra, hány perckor érkezik haza házastársa a munkahelyéről, ami mellesleg csak három átszállással közelíthető meg.
– Kié ez a hosszú szőke hajszál a télikabátodon? Mitől pecsétes az inged? Talán rúzsfoltot mostál ki belőle? – így a feleség.
A házastársak közötti féltékenységnek nemcsak egy felbukkanó harmadik személy lehet az oka. Van úgy, hogy a féltékenységet az váltja ki, ha a férj elismerést kap a munkahelyén: „Hogyan értékelhetik fel ennyire Gézát! Csak látnák, mit szerencsétlenkedik idehaza.” Esetleg fordítva, a feleség megelőzi a férjet a ranglétrán, netán többet keres, vagy felelősségteljesebb feladattal bízzák meg.
Akár képzelt, akár valós oka van a gyanakvásnak, gyökere a csalódottság, és ennek következtében a bizalomvesztés. Ha rászolgált a másik társa bizalmának sérülésére, ha nem, e bizalmatlanság tönkreteszi, életképtelenné teszi a kapcsolatokat. „Megemészti a csontokat”, vagyis idővel nemcsak lelkileg, hanem testileg is megbetegít.
A féltékeny fél nem érzi, hogy ő lenne a társa számára a legfontosabb. Esetleg az becsapta már néhányszor, könnyen flörtölget, vagy olyat tesz, ami számára bántó. A másik fél semmibe vevő, szeretetlen viselkedése arra engedi következtetni, hogy már nem elég értékes számára, és csalódottsága következtében idővel egyre kevésbé tartja magát elég értékesnek.
Más esetben az irigység vadhajtása a féltékenység. Ilyenkor általában nincs valós alapja a bizalmatlanságnak, hanem az emberi természet zsarnoki követelése diktál.
Bármelyik motiváció az alapja a féltékenységnek, mindenesetre nem kívánatos, rengeteg szenvedést és idegi gyötrelmet okozó érzés mindkét fél számára, amely helyrehozhatatlan személyiségbeli torzulásokat és lelki megsemmisülést is okozhat. Kialakítja a társfüggést, s innentől fogva már csak az „együtt szenvedés” perspektívájában döcög tovább a kapcsolat.
Mi lapul a lehengerlő magabiztosság mögött?
Az ok nélkül bizalmatlan ember gyakran önbizalomhiányos. Elvárja, hogy a másik lépten-nyomon bizonygassa ragaszkodását, de azt nem hajlandó észrevenni. Szinte tetszeleg a sértettségében, és alig lehet a kedvében járni.
„A féltékeny ember gyakran a megtestesült magabiztosság benyomását kelti. Hiszen úgy viselkedik, mint egy tábornok, aki éppen rajtaütésre készül; reszkessen az ellenség! Semmitől sem riad vissza. Minden jel szerint pontosan tudja, mit akar, és oroszlánként küzd érte. Úgy parancsolgat partnerének, mint kisgyereknek szokás. Éjszakába nyúló vitákban fejti ki álláspontját. Mondhatnak neki akármit, ő csak hajtogatja a magáét. Ha cseng a telefon, nem szól bele senki, ő azonnal tudja, itt valami gyanús. »Szóval ezért késtél tizenöt percet a munkából hazajövet!« Nála nincsenek véletlenek. Az ő szemében bizonyíték az ilyesmi. A féltékeny, kisajátító ember ráadásul tökéletesen meg van győződve az igazáról. Ugye sejthető, miféle személyiségjegy lapul az efféle viselkedés mögött? Mamut méretű kisebbrendűségi komplexus.” (Paul Hauck: A féltékenység)
Aki kórosan féltékeny, majdnem minden esetben lebecsüli önmagát, ugyanakkor lenézi azt a személyt, akivel versengeni óhajt. Szüntelen méricskél. Féltékenysége tárgyát, például „ellenfele” külsejét, képességeit, anyagi helyzetét stb. állandóan összeveti sajátjával. Ha úgy véli, ő a csinosabb, okosabb, gazdagabb, akkor diadalittas önteltséggel nézi le a másikat. Önértékelése mindig a külső körülményektől függően értékelődik fel vagy le a saját szemében. Sokszor nem is tudatosul benne, hogy tulajdonképpen hadat visel kiszemelt ellenfelével. Mivel a féltékenység neurotikus magatartás, ritkán tükrözi a valóságot.
A kapcsolat féltése, vagy versengés az elsőbbségért?
Némelyek úgy gondolják, kapcsolatuk szétesésének oka csak a külsőségekben keresendő – a feleség megcsúnyult, elhízott, a férjnek kihullott a haja, pocakot eresztett… A szerelmére, házastársára féltékenykedő fél úgy állítja be érzéseit – még maga előtt is –, mintha a kapcsolatukért aggódna. Ha ez valóban így lenne, nem mérgezné azt folyton elszámoltató, dresszírozó viselkedésével. Azzal zsarolja társát, hogy felelőtlenül kockáztatja, teszi ki idegen, nem kívánatos hatásoknak a házasságukat.
Bár lehet szép és tehetséges, okos és művelt, ha birtoklásának tárgya veszélyben forog, szédületesen ostobán is viselkedhet. Önveszejtő viselkedése révén önmaga legnagyobb ellensége lesz, hiszen éppen azokat üldözi el maga mellől óriási energiával, akiknek a szeretetére éhezik. Gyanakvó, idegölő, diktatórikus viselkedésével gyakran maga taszítja partnerét a sokszor addig csak képzelt harmadik karjaiba, így bekövetkezik, amitől retteg. Szeretetet követel olyasvalakitől, akit nap mint nap üldöz nyomozásaival, vallatásaival, kombinációinak eredményeivel. Ösztönös, átgondolatlan reakciója kamikaze harc: nem számít milyen áron, de el kell, hogy érje, be kell, hogy bizonyítsa, neki van igaza.
Számos féltékenység hátterében az áll, hogy meglévő képességeivel és jellemével valaki nem tud igazán érvényesülni. Példának okáért, ha a megjelenése, a beszédkészsége, a vonzereje vagy más egyéb tulajdonsága kívánni valót hagy maga után, nem azon gondolkodik, min kellene változtatnia, miben kellene fejlődnie, hogyan tehetné értékesebbé magát a társa számára. Olyan elismerést akar magának, amely csak valódi értékekre adható meg. Az elsőbbséget csak követeli, de nemigen tesz érte. Inkább másokat gyötör frusztrációjával, ahol tud, betart – persze, csak finoman, hogy az ő imázsa ne sérüljön.
„Irigységre kívánkozik a lélek”
Ezt az egyszerű és találó antropológiai megállapítást az emberi természetről Pál apostolnál olvashatjuk. Ezek szerint a birtoklás, a másik értékes tulajdonságainak, javainak kívánása része lenne a természetünk? Ha a féltékenység az ember személyiségének ennyire szerves része, akkor miért okoz ilyen mérhetetlen gyötrelmet? Teremtésbeli adottságunk ez?
Erre a kérdésre semmiféle egzakt tudomány nem ad magyarázatot. Egyedül a teológia, azon belül is a Biblia-tudomány foglalkozik az emberi természet fejlődésének, illetve torzulásának kérdésével. Nem véletlenül hangsúlyozza az emberi kapcsolatok szabályozására hivatott Tízparancsolat második fele, hogy mindenfajta működőképes kapcsolat alapja az irigységmentesség: „Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a te felebarátodé.”
Győzzük le a zöldszemű szörnyet!
A tartósan féltékenységgel mérgezett légkörben élő pároknál nagyon valószínű, hogy kialakul a társfüggés, vagyis a békesség kedvéért a másik enged a zsarnok fél követőzéseinek. Belemegy az egyoldalúan diktált feltételekbe, kiszolgálja a másikat ebben, és ezáltal az ő személyisége, szabad akarata és döntéshozó képessége is sérül. Innentől fogva már csak együtt (vagy végleg külön) lehetséges a gyógyulás.
Az első tőrdöfés: a bizalom felépítése
Az egészséges kapcsolatban a felek nem ismerik a féltékenységet. Feltétlen bizalom él mindkettőjükben a másik iránt. Olyan mélyen meg vannak győződve a társuk szeretete felől, hogy bátran elengedik őt a többnapos munkahelyi kiküldetésre, s nem zavarja őket az sem, ha társuk ellentétes nemű kollégáival, szomszédjaival barátkozik.
A házastárs iránti bizalom a Gondviselésbe simuló ősbizalom nélkül nehezen alakítható ki. Ha a Gondviselőre tudom bízni magam, és el tudom fogadni, hogy semmi nem történhet velem az Ő tudta és felügyelete nélkül, ha elfogadom, hogy minden körülmény – nehezek vagy könnyebbek egyaránt – hosszú távon a javamat szolgálják, akkor megszabadulhatok a félelemtől és az önsajnálattól.
Az ősbizalom helyreállta után automatikusan felépül majd az egészséges önbizalom. Az ember képes lesz elfogadni önmagát, mivel örömmel ismeri fel, hogy Isten végtelen szeretetével is úgy fogadja el őt, amint van. Nem harcol már mindenáron az emberek változékony tiszteletéért és szeretetéért, s már nem akar hétszerte szellemesebb, eszesebb lenni másnál. Az elfogadástól megszűnik a versengés torz ösztöne, végre nem kell többé legyőznie a másikat, folyton bizonyítania valamit. Elfogadható lesz számára az élethelyzet, amiben élnie kell. Házastársát és embertársait nem akarja többé birtokolni, kisajátítani, elnyomni. Sőt, el tudja fogadni a másikat, mindenestől. Ha a körülmények úgy alakulnak, hogy egy adott helyzetben nincs rá szükség, minden önsajnálat és zúgolódás nélkül képes visszahúzódni.
A második tőrdöfés: a bocsánatkérés és a megbocsátás
A megbocsátáshoz, a bizalom újraépítéséhez természetesen elmaradhatatlan a helytelen tettek megbánása, elismerése és az őszinte bocsánatkérés kifejezésre juttatása.[1] Varázsszavak ezek, melyek megnyitják a szíveket, megöntözik a kiszáradt lelket és újra ragyogóvá teszik a családi életet. De mit tegyen az a fél, akitől soha nem kértek bocsánatot?
Ha megcsalták vagy súlyosan megbántották, és mégis úgy döntött, hogy a házastársa mellett marad, kiszárad a kapcsolat a megbocsátás nagylelkű gyakorlása nélkül. Igen nehéz ez abban az esetben, ha a szövetséget megtörő fél nem bánta meg, amit tett, és bocsánatkérési szándékát nem fejezte ki. Azonban még így is lehetséges a megbocsátás, bár csak egészen ritka esetben. A megbocsátás alapja az a felismerés, hogy nem vagyunk különbek a másiknál. Meglehet, nem viselkedtünk úgy, hogy okot adtunk volna a féltékenységre, de talán az ítélkezéssel, a megbocsátás képességének hiányával vagy másfajta szeretetlenséggel mi is ártottunk a kapcsolat egészségének. Valamiféle rés biztosan keletkezett azon a kapcsolaton, amelyet könnyen megsérthettek.
A harmadik tőrdöfés: Töltsd tele a társad szeretettankját!
A bizalom csakis a szeretet biztonságot adó érzése védelmében növekedhet. A szeretet alkalomszerű kifejezése kevés. Itt nem nulláról, hanem mínuszokról kell a bizalom építését újrakezdeni. Következetesen, naponként kell gyakorolni a figyelmességet, a kedvességet, a jó lelkületet, megtalálva a szeretet kifejezésének azokat a módjait, amitől a társunk valóban szeretve érzi magát. Eleinte még bizalmatlanabb, esetleg elutasító lesz az, akinek a sérülése mély. A kedvesség és figyelmesség következetes gyakorlásával azonban idővel valószínűleg képes lesz elhinni a gesztusok őszinteségét, és újra érzelmi biztonságban fogja érezni magát. Ha megpróbálják, meglátják, érdemes felvenni a harcot a szörnnyel!
forrás: mediációs stúdió
